Úgy döntöttem, a szokásos heti beszámolón túl, ha van valami észrevételem, meglátásom, véleményem, akkor azt külön írom le, mert jobbára nem tartozik egyik naphoz sem, de mégis mindegyikhez. Ezek amolyan személyes vélemények az itteni életformáról, emberekről, amolyan Ibus-szemmel. J Elérkezett az idő három hét után az első ilyen véleményalkotáshoz. Ez pedig arról szól, hogy példát vehetnénk ezekről az angol emberekről életstílus tekintetében. Szerintem ugyanis az egész világnak így kellene élnie, mert annyira nyugodtak. Itt mindenki 9kor kezd el dolgozni, 5kor szigorúan befejezik, és közben figyelnek arra, hogy a tea- és ebédidőt is együtt töltsék el. Hihetetlenül szociálisak egymással szemben, érdeklődnek a másik hogylétéről, foglalkoznak egymással, vigyáznak egymásra. Még velünk is sokat beszélnek, akarják, hogy jól érezzük magunkat, szerintem ez is sokat segít abban, hogy nincs még honvágyunk. Ha tágítom a kört, akkor is azt veszem észre, hogy a városban, a boltokban is ráérősen, nyugisan, kedvesen dolgoznak az emberek. Egy bevásárlás alkalmából például Annával álltunk a szalag végén, ha kapkodni kell a cuccokat, bírjunk vele. Nos, egy ember is boldogult vele, a pénztáros nem sietett. Nekünk ez eleinte borzasztóan idegesítő volt, hogy nem haladunk, topogunk, de rájöttem, hogy mi vagyunk túlpörögve, rohanó életet élünk. Abban biztos vagyok, hogy náluk ez azért is kivitelezhető, mert stabil lábon nyugszik az ország, ráadásul ez egy kifejezetten gazdag, vidékies környék, úgyhogy minden tényező adott a nyugodt életformához. Viszont hihetetlenül jó dolog lehet így élni. Szerintem kicsit nekünk is tanulni kellene tőlük: ha más nem, egy kis emberséget, egy kis törődést a másikkal. Jól tud esni az embernek, ha mondjuk pénztártól való távozás után szép napot kívánnak. És ilyen kevés is elég ahhoz, hogy mosolyt csaljunk az emberek arcára, és mint tudjuk: „a mosoly varázsol…” Azt is elismerem, hogy lehet nem mindig őszinte ez a kedvesség, de még mindig jobb, mint az a személytelen világ, amivel sokszor szembe találjuk magunkat otthon… Még mielőtt bárki is azt hinné, hogy annyira beleszerettem ebbe a világba, hogy haza sem akarok menni, akkor itt szeretném eloszlatni a kételyeket: két ember van, akik már hangot adtak neki, hogy te biztos kint maradsz, mert túl jól érzed ott magad… Nekik csak annyit meséltem el, hogy minden reggel amikor felébredek, ránézek a poszterre az ágyam felett, amit kaptam otthonról, és tudom, hol a helyem, hol várnak és hogy hova tartozom. Azt hiszem ez elég nyomós ok. Filozofálás mára berekesztve, megyek vissza és élvezem az életet! J puszi 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.